A látószög (tudás) és a hit, alapvetően határozza meg a valósághoz való viszonyunkat és így a valóság viszonyulását is hozzánk. Ezt Psi sokszor említi.
Mint alapvetően racionális ember, a hit alatt nem elsősorban vallási jelentést értek, hanem egy prekoncepciót a világhoz való viszonyunkban: nem tudjuk, hogy működik, de feltételezünk valamit, ami nem mond ellent az eddigi tapasztalatainknak. A logikus elme azonban igyekszik a feltevéseket igazolni is, törekszik azokat a tudás oldalára állítani.
Régen a bevett gyakorlat az volt, hogy egy axiómát, alapfelvetést vagy megdönthetetlennek látszó tézist, belső logikai ellentmondásokkal próbáltak kikezdeni (tesztelni) - és ha ezeken a teszteken átment - megszilárdítani. Ez a módszert validációnak nevezem.
Az ókori görögök antinómiáknak nevezték a filozófiában ("ellentmondás a törvényben") és élvezetes szellemi csaták közepette próbálták logikailag kikezdeni sziklaszilárdnak hitt törvényeket. A középkori vallási tézisek paradoxonjai ugyanerre az indíttatásra vezethetők vissza, de ott nem a hit kikezdése volt a cél, hanem az akkori alaptéziseket próbálták a logikai vizsgálat által szilárdabb alapra helyezni. Ilyen volt például Teremtő mindenhatóságának logikai paradoxona. Teremthet-e akkora követ, amit Ö maga sem bír felemelni?
Ezek a logikai ellentmondások a mai elme-tudatosságunk számára már nem annyira paradoxonok, egy aránylag széles látószögű ember számára viszonylag könnyen feloldhatók, de azt hiszem, az ókori átlagembernek ezek igen csak nehéz kérdések voltak. Valószínű már a probléma felfogása is gondot okozott. Minden ilyen logikai paradoxonban van azonban egy közös momentum, amit Einstein az alábbi - híressé vált - mondásában foglalt össze:
"Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a szinten, amelyen az keletkezett."
A megoldás tere tehát sohasem azon a látószögön van, amelyen a paradoxon létezik, épp azért ellentmondás, mert azon a szinten nem oldható fel.
Ezekben a paradoxonokban számomra három dolog közös:
A tudománytörténetben az első problémakör vezetett a matematikában a nem-euklideszi geometria megszületéséhez, Bolyai - Lobacsevszkij által kidolgozott hiperbolikus és abszolút geometria tételeinek lefektetéséhez. A geometriai látószögünk kitágulása alapozta meg a modern fizikai világképünk kiszélesedését.
A bagolyfajra vonatkozó egyszerű kérdés már alkalmas az egy-valóság megtörésére annyiban, hogy több helyes válasz is adható rá. Mert ilyen biológiai madárfaj ugyan nincs, mégis létezik néprajzunkban és a emberi fantázia világában. A nézőpontunk határozza meg az adott válasz helyességét.
Előző, a fénnyel foglalkozó cikkben, a kutatók technikailag hoztak létre olyan paradoxont, ami a fény eddigi viselkedésével szembe megy, de a fizika eddig ismert törvényeit nem sérti. A Csernyenkov-sugárzásként ismert jelenségnél töltött részecskék sebessége szintén meghaladhatja a közegbeli fénysebességet úgy, hogy a relativitás elmélet tételei nem sérülnek.
A negatív számok gyökének problémája a matematikában elvezetett komplex számok megalkotásához, aminek a mai műszaki gyakorlatunkban már elengedhetetlen az ismerete és alkalmazása.
A fenti példákat azért hoztam ide, mert ezek többnyire egy speciális tudományterületen történt látószög tágulást hoztak, ugyanakkor ennek az emberi tudatra visszaható volta, láncreakciószerűen kihatott más tudományterületekre, ott is hasonló tudati ugrást okozva.
Mint alapvetően racionális ember, a hit alatt nem elsősorban vallási jelentést értek, hanem egy prekoncepciót a világhoz való viszonyunkban: nem tudjuk, hogy működik, de feltételezünk valamit, ami nem mond ellent az eddigi tapasztalatainknak. A logikus elme azonban igyekszik a feltevéseket igazolni is, törekszik azokat a tudás oldalára állítani.
Régen a bevett gyakorlat az volt, hogy egy axiómát, alapfelvetést vagy megdönthetetlennek látszó tézist, belső logikai ellentmondásokkal próbáltak kikezdeni (tesztelni) - és ha ezeken a teszteken átment - megszilárdítani. Ez a módszert validációnak nevezem.
Az ókori görögök antinómiáknak nevezték a filozófiában ("ellentmondás a törvényben") és élvezetes szellemi csaták közepette próbálták logikailag kikezdeni sziklaszilárdnak hitt törvényeket. A középkori vallási tézisek paradoxonjai ugyanerre az indíttatásra vezethetők vissza, de ott nem a hit kikezdése volt a cél, hanem az akkori alaptéziseket próbálták a logikai vizsgálat által szilárdabb alapra helyezni. Ilyen volt például Teremtő mindenhatóságának logikai paradoxona. Teremthet-e akkora követ, amit Ö maga sem bír felemelni?
Ezek a logikai ellentmondások a mai elme-tudatosságunk számára már nem annyira paradoxonok, egy aránylag széles látószögű ember számára viszonylag könnyen feloldhatók, de azt hiszem, az ókori átlagembernek ezek igen csak nehéz kérdések voltak. Valószínű már a probléma felfogása is gondot okozott. Minden ilyen logikai paradoxonban van azonban egy közös momentum, amit Einstein az alábbi - híressé vált - mondásában foglalt össze:
"Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a szinten, amelyen az keletkezett."
A megoldás tere tehát sohasem azon a látószögön van, amelyen a paradoxon létezik, épp azért ellentmondás, mert azon a szinten nem oldható fel.
- Létezik-e olyan háromszög, aminek minden belső szöge merőleges?
- Létezik-e a rézfaszú bagoly?
- Mehet-e valami a fénysebességénél gyorsabban?
- Lehet-e negatív számból gyököt vonni?
- Teremthet-e a Teremtő mindenhatósága révén akkora követ, amit Ő maga sem bír felemelni?
Ezekben a paradoxonokban számomra három dolog közös:
- Nem definiálja azt, hogy mi a probléma tere, emiatt a tudati automatizmus ezt egy általános prekoncepcióval helyettesíti - sok esetben hibásan.
- Nem mondja meg, hogy létezik-e számunkra a megoldások olyan tere, amiben az adott ellentmondás feloldható, ugyanis ez a tér bennünk van és így egyedi, ahogy látószögünk is.
- A megoldások gyakran kivezetnek az "egy jó megoldás" köréből, ami a tudatosságunk számára nem könnyen kezelhető. A több eredményt inkább megoldandó problémaként érzékeljük, míg az egy, az egyértelmű - tehát az a megoldás.
A tudománytörténetben az első problémakör vezetett a matematikában a nem-euklideszi geometria megszületéséhez, Bolyai - Lobacsevszkij által kidolgozott hiperbolikus és abszolút geometria tételeinek lefektetéséhez. A geometriai látószögünk kitágulása alapozta meg a modern fizikai világképünk kiszélesedését.
Előző, a fénnyel foglalkozó cikkben, a kutatók technikailag hoztak létre olyan paradoxont, ami a fény eddigi viselkedésével szembe megy, de a fizika eddig ismert törvényeit nem sérti. A Csernyenkov-sugárzásként ismert jelenségnél töltött részecskék sebessége szintén meghaladhatja a közegbeli fénysebességet úgy, hogy a relativitás elmélet tételei nem sérülnek.
A negatív számok gyökének problémája a matematikában elvezetett komplex számok megalkotásához, aminek a mai műszaki gyakorlatunkban már elengedhetetlen az ismerete és alkalmazása.
*
A fenti példákat azért hoztam ide, mert ezek többnyire egy speciális tudományterületen történt látószög tágulást hoztak, ugyanakkor ennek az emberi tudatra visszaható volta, láncreakciószerűen kihatott más tudományterületekre, ott is hasonló tudati ugrást okozva.
Mi történne akkor, ha elébe mennénk a dolgoknak és nem várnánk meg, hogy egy felmerült paradoxon megoldása vagy egy véletlen felfedezés lökjön miket előre, hanem eleve az okozott hatás oldalról közelítenénk meg a problémarendszert? Mi lenne akkor, ha a tudatosság oldalán dolgoznánk, hogy ezzel civilizációnk jelenleg megoldhatatlannak látszó kérdéseire hassunk vissza?
Találjuk meg azokat a pontokat a tudatosságunkban, ahol látószögünk jelenleg még szűk és célzottan kezdjünk ezzel a területtel foglalkozni. Ha sikerül áttörést elérni (mindegy mekkorát), az a tudati látószög bővülése folytán a problémarendszereinket is átrendezi. Mert a tágabb látószögű szinten nem biztos, hogy problémaként jelentkezik az, amit most annak érzékelünk.
* * *